A hazai intézményrendszer gyakorlatilag rákényszeríthette az adósokat a devizahitelre

Érdekes okfejtés látott napvilágot a kormányzati körökbe tartozó Magyar Idők hasábjain a devizahitelezés folyamatáról. A Boros Imre közgazdász által jegyzett írás természetesen igyekszik kiemelni az akkori (mszp-s) kormány felelősségét, de a politikai tili-tolitól eltekintve is jól ábrázol bizonyos drámai folyamatokat, amelyek ahhoz vezettek: A politikai, pénzügyi intézményrendszer gyakorlatilag rátolta az adósokra a devizahitelt. A jogi fórumok pedig máig nem látnak tisztán abban a kérdésben, hogy kaptak-e egyáltalán valamilyen tájékoztatást a devizahitelesek saját hitelükről.

A történet Boros szerint a frissen hatalomba lépő Medgyessy-kormány lépéseivel kezdődött, amikor az leépítette az otthonteremtési kedvezményeket ahelyett, hogy még jobban rájuk támaszkodott volna. Az írás mintha sejtetni engedné, hogy a lépés már csak azért is volt érthetetlen, mert a Medgyessy-kormánynak lett volna elegendő forrása arra, hogy a lakásépítési/vásárlási lehetőségeket támogassa. Ehelyett azonban megalapozatlan béremelési akciókba kezdett. 

Ennek a firtatásába nem mennénk bele (kampányidőszak van már, ugye), érdekesebb Boros írásának folytatásával foglalkozni: Boros szerint a legnagyobb hibája Medgyessy-nek az volt, hogy elkezdte manipulálni a forint árfolyamait. Olcsósítani akarta az azzal szembenálló trendek ellenére, különböző adminisztratív eszközökkel az árfolyammozgási sávot lefelé vitték. Ezek a manőverek egy bonyolult folyamatot indítottak be, amelynek része volt számos külföldi befektető és tőke kiáramlása az országból, amire a jegybank pánikintézkedésekkel reagált és a forintot igyekezett visszaerősíteni. Boros úgy látja, ez vezetett leginkább ahhoz, hogy az ország adósságállománya 53%-ról 80% fölé nőtt 5-6 év alatt. (Itt jegyezzük meg: Közbejött azért egy válság is 2008-ban.)

Az Európai Bizottság felelőssége ott vethető fel, hogy ezen a ponton miért nem indított ún. túlzottdeficit-eljárást az országgal szemben és miért nézték ezt tétlenül akkor a különféle hitelminősítők is.

Ez a problémakör ágyazta meg itthon a devizahitelekkel kapcsolatos később kialakult rendkívül súlyos  és máig ható adósságválságot: A kamatszintek rendkívüli megemelése miatt a gazdaság forintban történő hitelezése szinte megszűnt. 

Gyakorlatilag több mint kézenfekvő volt ekkor devizahitelekért fordulni... Úgy, hogy a szakemberek jelentős részének - ha megfelelően odafigyeltek volna - tudnia kellett volna, hogy a megelőző árfolyampolitikával szükségszerűen következni kell, hogy a forint újra le fog értékelődni. Furcsa, hogy éppen a bankok felelősségét nem emelik ki ebben a témakörben, hiszen nekik, akiknek percenként kell foglalkozniuk az árfolyamokkal és a jegybank/kormányzat intézkedéseivel, mindenképpen tudniuk kellett volna, hogy óriási kockázat hosszabb távon devizahiteleket felvenni! Ennek ellenére csak úgy szórták ki őket, nemcsak otthonteremtésre már, hanem szinte mindenre: gépkocsira, privát fogyasztásra és persze, a cégeknek is - amelyek jelentős része később bele is bukott ebbe. (És akkor már mindjárt még könnyebben magyarázhatóvá válik, miért menekültek tízezrek ki külföldre az elmúlt években a tönkrement egzisztenciát itt hagyva.)

Nem szabad elfelejteni az adósok oldalát sem, akik csak és kizárólag bankokhoz fordulhatnak hitelekért, viszont a szerződéssablont mégsem közösen készítik el, hanem a bank adja egyoldalúan. Vagy aláírod, vagy elhúzhatsz innen - tehetjük hozzá mi. 

Ami Boros eszmefuttatásának további részét illeti, ugyancsak kiemeli a különböző jogi fórumok felelősségét is: Egy sem ágált az ellen, hogy a vevő, vagyis a hiteladós nem azért fizetett valójában, amit neki eladtak - ilyen módon pedig ez végső soron egy ún. aliud szolgáltatás, vagyis más kerül teljesítésre, mint amiben a felek megegyeztek - tehetjük hozzá ismét a mi oldalunkról.

Az aliud szolgáltatások márpedig az ún. hibás teljesítés körébe tartoznak. Boros ezt a maga részéről az érvénytelenség kategóriájában helyezi el. Nyilván lehetne vitatkozni azon, hogy pontosan melyik. Azon viszont nem, hogy a devizahitelesek jártak rosszul ezzel a húzással.

"Devizát (az adós) soha nem kapott, ha a folyósítást abban kérte volna, akkor sem, mégis úgy kell számolnia, mintha kapott volna. Ráadásul a kamat is magas volt, sokkal magasabb, mint a piaci devizás, és egy átváltási trükköt is végigjátszottak vele. Természetesen semmiféle átváltás nem történt, mert forintot forintra váltani abszurd, ezért nem is történhetett, de zsíros jutalékot kellett utána fizetni, nem is beszélve az egyéb költségekről. Mindez nem akadt fenn a jogrend hálóján." - így Boros eszmefuttatása.

A közgazdász azt is kiemeli, hogy a válságot követően az eladósodottak nagy része bírósági fórumokhoz fordult - jobb híján. Ezeknek a pereknek az eredményessége azért váltakozó, mert a magyar bírói fórum igazából nem tudott zöld ágra vergődni éppen a legjelentősebb kérdésen, vagyis, hogy valóban kaptak-e korrekt, tisztességes tájékoztatást a devizahitelesek arról, hogy mennyire valószínű is egy "árfolyamkatasztrófa". E körben meglehetősen ellentmondásos a Kúria állásfoglalása, ami lesöpörve minden érdemi érvet és néhány bírósági döntést is az asztalról, a bankokra kedvező döntést hozott... Kérdés, hogy mi mozgatta a Kúriát ennek a döntésnek az irányában? Merthogy sokak szerint a korrektség nem, az biztos.

Boros Imre ezt követően - nem teljes sikerrel - igyekszik megvédeni a kormány azon lépését, hogy a forintosítást nem a folyósításkori értéken ütötte nyélbe. 

A lényeg tehát, hogy a felelősség tologatása ide-oda továbbra is folyik, pedig a valóság az, hogy szinte az összes szereplő súlyos hibát követett el.

A nagy különbség azonban ezek között a szereplők között, hogy a devizahitel adósok az egyetlenek, akiknek az egész kalamajkáért fizetniük kell. 

 Amennyiben Ön érintett a témában és segítséget keres, írjon a valsagstabok@gmail.com címre vagy látogasson el awww.bankihitelkarosultak.hu oldalra és vegye fel a kapcsolatot olyan szakemberekkel, akik valódi segítséget nyújthatnak problémája megoldásában.