Lépés a modern rabszolgaság felé, vagy ügyes trükk?
Már ebben az évben bevezetésre kerülhet a régóta emlegetett családi csődvédelem intézménye. Az igen megosztó változtatás az eladósodott családok adósságait kívánná központilag kezelni, azonban számos szociális és etikai kérdést is felvet. A legrémisztőbb állásfoglalások szerint a családi csőd egy lépés lehet az eladósodottak és legszegényebb rétegek függőségi helyzetbe hozására.
A szabadság vége – röviden így is jellemezhetnénk a családi csőd intézményét. Kétségtelen, hogy a szabad gazdaságban az adósságspirál növekedésével szemben megoldásokat kell találni. Kérdéses azonban, hogy a családi csőd hosszú távon milyen eredményeket és milyen irányvonalakat eredményez majd.
Jöhet a – jöhet a… családi csőd
„Már a hét közben sor kerülhet a családi csődvédelem tervezetének benyújtására az Országgyűlés felé.” – adta elő az egyik kormányzati képviselő (Rétvári Bence) sajtónyilatkozatában.
A családi csődvédelem intézménye az önkéntesség elve alapján működik majd. A politikus természetesen igyekezett hangsúlyozni, hogy a követelők (bankok, egyéb hitelezők) egyetlen adóst sem kényszeríthetnek bele ebbe a struktúrába. Fontos emellett az is, hogy a család csak akkor élhet a lehetőséggel, ha tartozásának együttes értéke nem haladja meg a vagyon, a jövedelem kétszeresét. Ahol az adósság ennél nagyobb, ott nehezen képzelhető el reálisan a hátralék nagyobb részének visszafizetése – mutatott rá Rétvári Bence, majd hozzátette: az ilyen esetekben az sem zárható ki, hogy a hitelező és az adós korábban felelőtlenül járt el. Az új megoldás harmadik meghatározó jellemzője, hogy a magánszemély mindenféle tartozás leküzdésére igénybe veheti a csődvédelmet. A tapasztalatok egyébként azt mutatják, hogy a kilátástalan helyzetbe kerülő személyek, családok egyszerre több adósságot is görgetnek maguk előtt: a különféle banki elmaradások mellett a rezsidíjak, a telefonszámla és más hátralék is felgyülemlik. Ilyenkor már csak idő kérdése, melyik szolgáltató, hitelező tereli az adós ügyét jogi útra. Kiemelhető még, hogy ez a lehetőség azok előtt is nyitva áll majd, akik ügyében már megindult a végrehajtás. Nem mellékes az sem, hogy a procedúrába bekapcsolódhatnak a kezesek, az adóstársak és más kötelezettek is.
A családi csődvédelem azzal kezdődne, hogy állami illetékesek megvizsgálják a jelentkező személy, igényelheti-e a családi csődvédelmet egyáltalán. Ezt követné egy egyeztetés az adós és a hitelezői között, amelyet az adós felé legnagyobb pénzkövetelést támasztó hitelező vezethetne le. Ha a felek nem jutnak dűlőre, az ügy a bíróság elé kerül, az ítélkező fórum pedig rövid határidő alatt, tárgyalás megtartása nélkül határoz az ügyben. A bírói döntés meghatározza majd, hogy a magánszemély, a család különféle bevételeit miképpen kell felosztani a hitelezők között. Amennyiben az adós öt éven keresztül betartja a megállapodásban, a bírói határozatban foglaltakat, akkor a folyamat végén mentesülhet adósságainak bizonyos részétől. A családi csőd – elviekben – nem eredményezhetné azt, hogy az érintett minden tartozásból visszafizessen valamennyit, az nem lenne lehetséges, hogy valamely hitelező semmit nem lát viszont a követeléséből.
Kritikák
Az intézménnyel szembeni első kritikák alapvetően azt támadják, hogy az eddigi elképzelések szerint öt év szigorú költségkontroll és rendben törlesztett adósság után az adós nem teljesen szabadulna meg az adósságoktól. A lakáshitel pedig – az ingatlan értékéig – fennmaradna, nem szűnne meg.
A család „fölé” kirendelt állami képviselő (csődgondnok) kvázi családfői szerepet játszana, rendkívül sok kérdésbe beleavatkozhatna. Így például abba is, hogy a család menjen-e nyaralni, avagy sem, eladjon-e általa feleslegesnek tartott ingóságokat (pl. ruhát, számítógépet), avagy sem, stb. Ez sok etikai és szociális kérdést is felvet. Különösen, ha arra gondolunk, hogy Magyarországon rendkívül sok családnak van úm. „fekete bevétele”, vagyis olyan bejövő pénzek, amelyek nincsenek bejelentve az adóhatóság felé. Ezek nélkül a bejövő pénzek nélkül a legtöbb család fent sem tudná tartani magát.
Még lényegesebb problémát vet fel, hogy hosszú távon egy ilyen magáncsőd jellegű intézmény mit is eredményezhetne. Lépést jelenthet-e abba az irányba, hogy a későbbiek során fokozatosan úgy változtassák meg a jogszabályokat, hogy a legszegényebb rétegeket függőségi viszonyokba sodorják. Vagy inkább egy újabb ügyes trükk a kormány részéről, amellyel a pénzügyi szférát akarják befolyásolni.
