Én csak azért írom le a történetemet, hogy… Miért is? Okuljon belőle más? Nem tudom, nem hiszem hogy van még egy akkora hülye mint én. Kettő már sok lenne egy ilyen kis országban!
Talán ott kezdem hogy szegény családba születtem. Most vagyok 42 éves, gyerekkorom a nyolcvanas évekre esett, amikor azért már volt mire vágyakozni… Én mindig csorgó nyállal szemléltem az Adidas cipőt, a Wrangler farmert, a kétkazettás magnót, a C64-et, sőt még a színes tévét is. De hát két kisfizetésű szülő, három gyerek… Nehéz ezt így megfogalmazni, de milyen érzés volt már amikor 13-14 évesen már szerettem volna tetszeni a lányoknak, de nekem anyám nyírta a hajam, kopott és olcsó cuccokban jártam, satöbbi. Ebből alakult ki bennem egy kisebbrendűségi érzés.
Ugorjak pár évet: 22 évesen elsősorban a szerencsének köszönhetően bekerültem egy multicéghez, innentől kezdve elindultam felfelé anyagilag. Bár az első években csak irigyeltem továbbra is a kollégákat, aztán szépen lassan én is elkezdtem felzárkózni. 28 éves voltam, amikor hirtelen hatalmasat ugrott a jövedelmem, és itt kezdődtek a bajok…
Egyrészt olyan osztályra, olyan kollégák közé kerültem, ahol szinte kizárólag tehetősek dolgoztak. Családi háttér (birtokos szülők, vezető beosztású szülők, stb.) tekintetében sokkal jobban álltak mint én. A kisebbrendűségi érzésemet külsőségekkel tudtam legyőzni: méregdrága ruhák, márkás óra, aranyékszerek, utóbbi bőven több mint ami egy férfinak ízléses… Aztán lett egy barátnőm is, kilenc évig éltünk együtt, új kocsikat vettünk, remek nyaralások, elegáns éttermek, s sosem hanyagoltam el a családomat sem, anyagilag is támogattam a szüleimet, külföldi utakra fizettem be őket, satöbbi-satöbbi… És közben mindig csak egy picit költöttünk többet, mint amink volt… De hogy ez probléma lenne, fel sem tűnt: akkoriban a bankok csak úgy szórták a hiteleket. Volt hogy kérni sem kellett, csak hívtak: „Jó napot kívánok, X. vagyok az Y. banktól! Nem kell Önnek egy félmilliós hitelkártya?” Jó, köszi, jöhet. Csak bementem, aláírtam, átvettem, költöttem.
Ezzel együtt ez a törékeny egyensúly kitartott. Volna. De hát ki gondol olyasmire, hogy egy szerdai napon reggel bemegyek a munkahelyemre, még akkor sem gondolok semmi rosszra amikor hivat a főnök… És délben már munka nélkül voltam. Nagyon hamar rá kellett döbbennem, hogy a szaktudásom messze nem ér annyit a piacon (2006-ot írtunk ekkor), mint amit addig kerestem… De azért még egy darabig működött a dolog, szerényebb keretek között. Emellett ért további csapás is, például ellopták (apám temetése napján…) az imádott kocsimat, amin CASCO már nem volt, valamivel több mint két évi törlesztés még igen… Aztán a barátnőm is szakított velem, persze. De ezzel együtt úgy tűnt, lassan-lassan helyrejövök, megkomolyodtam, megszoktam hogy autó helyett BKV, étterem helyett krinolin a vacsora otthon, nyaralni meg nem muszáj minden évben. 2008 őszén azt mondtam, na még egy ilyen jó év, és egyenesbe jöttem. De hát jött a válság, ami teljesen hazavágta az akkori munkahelyemet, és majdnem teljesen az egész szakmát is, amiben közel húsz évet dolgoztam.
Azóta a csőd minden fronton. A családból meghalt mindenki, még a testvérem is, én már kínomban biztosítási üzletkötőnek is elmentem egy időre, de semmi… Az idén már szó szerint éheztem időnként… Az adósságok ismét nőnek, hiszen van egy nagyméretű panellakás amit senki sem akar megvenni – még az ár egy része is egy sosem látott rokonomat illetné -, és mellé az adósságok… BAR-lista már van, behajtó van, kéthavonta nyitok új bankszámlát, mert megtalálják és még a kajára alig elég fizetésemet is elviszik… A lehetséges happy end talán annyi, hogy október óta végre ismét a régi szakmámban dolgozom, de még nem fogtam ki az aranyhalat, viszont jók rá az esélyek.
Tényleg csak azért írtam meg ezt az egészet, mert kiváncsi vagyok a véleményetekre magamról, hol hibáztam, mit rontottam el… Mert persze, hibáztatom magamat nap-mint-nap, de ugyanakkor emlékszem arra is, 2008 végén hogy dőlt össze pár hét alatt a cég: már örömmel számolgattam hogy mennyi a 2009-es megrendelés, mennyi kell még hozzá hogy úri dolgom legyen, és akkor egy hónap alatt lemondták a már megrendelteket is, majdnem az egészet… Ahhoz én túl kicsi pont vagyok hogy tehessek a válságról, arról viszont nagyon is tehetek hogy ennyire sebezhető helyzetben ért a (gazdasági) világvége…
Azért ha valaki tud egy jó állást, szóljon…
